Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a 

Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívűl, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. november 21.

Torokfájós

hózivatarban

görcsbe

gémberedett

gondolat:

Ha az út végén

ott az óceán,

a mennyből

mért árad

hullaszag?

Szarka Tamás: Tánc a hóban

Édesem, csak lélegezz,
Mint a túlvilág.
Táncba csalt s most így szuszog,
Szép, de fáj a tánc.

Gyorsul úgyis mindenem,
Mint az ölelés,
Épp a vége egy rövid
Görcsberepülés.

És ezért most tánc -
És ezért most táncolunk,
És ezért most ránc -
És ezért most ráncolunk
Cipőt, szemet - ahogy nevet, s időt.

Jobbra lassan, balra lassan,
Ritmus halkan ring a hajban,
Újra kavarog a -
Végre csikorog a -
Mégis mosolyog a - 
Napra hunyorog a -

Tánc a ködben, tánc a jégen,
Tánc a hóban, tánc a fagyban,
Tánc a ködben, tánc a jégen,
Tánc a hóban, tánc a ködben,
Tánc a ködben, tánc a jégen,
Tánc a hóban, tánc a fagyban.
Tánc.

Akháj költő dala

Sűrű pelyhekben csattog a fájdalom –

S amott messze, Thermopülénél villámkorbács hasítja végig a tájat,

Hol amazok éppen megcselekszik, mit megkövetel a haza,

S persze azt is, amit a vér szava,

Meg a szétroncsolt hús illata.

S majd a győzelemtől elázva jönnek vissza a halálból –

Vagy éppen a halálba, mert

Sok-sok halálból élnek, hogy halált adjanak a népnek,

S hogy ne haljanak hiába.

Háromszázan indultak hadba, s majd

Háromszázezren térnek vissza

Elkínzott akháj romjainkra.

Mártír

Ki az a szent, kinek

tűket szúrtak a körme alá,

és lyukat is fúrtak a válla mögé

úgy, hogy a méretes szög

szétfröccsent két borda között,

és hogy a szenvedés még szebb legyen,                         és beléremegjen a végtelen,

még megkorbácsolták kedvesen,                                   és kérték: álljon egyenesen,

mert a népnek, tudod: cirkusz és kenyér,         meg a kenyér mellé még nem árt a vér;

a szent arcán persze kínos a mosoly,

de kihúzza magát, mert a műsor komoly,

és azt is tudja, ha most nem nevet,

az Ő színe előtt még nagy sztár lehet;

tehát: nulla hat hatvanhat az SMS-szám,

te döntesz: kegyelem avagy halál.

Végül is a szentet levágták,

mert a végén csak nem bírta tovább,

És elröhögte az egészet –

várja hát őt az enyészet.

Nem lett ő sztár, nem, hiába

bándzsi dzsampingolt a halálba.

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Mucha!

Rügyekbe dermedt hóorkánban

Selymesen szenved a

Tavasz.

2013

azon a húsvéton olyan szar idő volt

hogy Krisztus inkább halva maradt

kijött az új dm, a fekete mennyország

s egy galamb a balkonon fejbelőtte magát

s aztán lassacskán

- még mindig borúsan -

kormos rügyekbe borult a világ

Konsztanosz Kavafisz: Ithaka

Ha majd elindulsz Ithaka felé, 
válaszd hozzá a leghosszabb utat, 
mely csupa kaland és felfedezés. 
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól, 
s a haragvó Poszeidontól ne félj. 
Nem kell magad védened ellenük, 
ha gondolatod tiszta és egyetlen 
izgalom fűti tested s lelkedet. 
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz 
Poszeidónnal sosem találkozol, 
hacsak lelkedben nem hordozod őket, 
hacsak lelked nem áll velük utadba. 

Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod, 
mikor – mily hálás örömmel! – először 
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben. 
Állj meg a föníciai pultok előtt, 
válogass a jó portékák között, 
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt, 
és mindennemű édes illatot, 
minél többet az édes illatokból. 

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen. 
Csak minden gondolatod Ithaka legyen; 
végső célod, hogy egyszer oda juss, 
de ne siess az úttal semmiképp. 
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út, 
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten, 
az út aratásával gazdagon, 
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad. 
Neki köszönöd a szép utazást, 
mit nélküle sosem tehettél volna meg, 
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is; 
a szerzett tudásból s tapasztalatból 
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

Somlyó György fordítása